Pap vagy te mindörökké

(Zsolt 110:4) Megesküdött az Úr és nem bánja meg: „Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint.”

Az Egyház és az újszövetségi papság Feje és szerzője az Úr Jézus Krisztus, a Jó Pásztor (Jn 10:11). Ugyanakkor, a papságnak két formája van: a szolgálati papság, meg az általános, királyi papság. Az első az egyházirend: szerpap, áldozópap és püspök. A második pedig a megkereszteltek és megbérmáltak nagy sokassága...

(1Pt 2:9) Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.

A szolgálati papság előszeretettel emlékezteti a híveket arra, hogy ők is papok, a királyi papság részesei, amikor a kötelességekről van szó, amikor a hit hanyatlik és az erkölcs csorbul, de ezt rögtön elfelejtik, amikor a hívek jogszerű véleményét figyelembe kellene venni a közösség dolgaiban. Persze, a hívek is kellőképpen kellene elmondják a véleményüket, mert írva van, hogy ne emelj kezet az Úr felkentjére (1Sám 24,7; 1Sám 26:9; 2Sám 1:14), még átvitt értelemben sem...

(1Sám 26:9) Dávid azonban ezt felelte Abísajnak: Ne öld meg, mert ki emelhet büntetlenül kezet az Úr fölkentjére?!

(2Sám 1:14) Erre ezt kérdezte tőle Dávid: Hogy mertél kezet emelni az Úr felkentjére, és megölni őt?!

De mivel testvérek vagyunk Krisztusban, ezért helyes dolog figyelmeztetni egymást, javasolni egymásnak üdvös dolgokat, vagy akár kritikát fogalmazni meg tisztelettel. Mivel a pásztor megy elől, a nyájnak néha bégetnie kell, ha a pásztor rosszul vezeti a nyájat. Gyakran azért is éri kritika a szolgálati papságot, mert ez a közösség önvédelme, amikor nincsenek rendben a dolgok. Nem csak az ördög támadását kellene látni egy-egy figyelmeztetésben, hanem a figyelmeztetők aggódását is... 

Ebben a szellemben említsünk meg néhány téves papi magatartást:

A nacionalista pap

A nacionalista pap az oltár szintjére emeli a nemzetet. Az ilyen, a nemzeti ünnepek alkalmával, megfeledkezik az Úrról és az apostoli fundamentumról (Ef 20:20). A nemzet lesz akkor neki az istene, és a nemzet ősei meg hősei lesznek annak apostolai. Az evangéliumi fogalmakat transzponálja a nemzetre, kiforgatja azokat, és egy torz, mérgezett lelkületet áraszt a hívekre. Láthattuk már ezt a nyilasok idejében, vagy a volt Jugoszlávia ideje alatt a '90-es években, vagy az úzvölgyi katonatemetőnél is napjainkban. Ez a folyamat mindig a templomból indul, majd kikerül az utcára meg a terekre, hogy aztán a legrosszabb esetben a tömegsíroknál végződjön. Ez egy igen veszélyes játék. Az ilyenek megfeledkeznek a Nagy parancsolat második részéről, a felebaráti szeretetről, csak nemzettársaikat szeretik önszeretetből, és a többi népeket szemétnek tekintik...

A liberális pap

A liberalis pap nagyon humánusnak tűnik, mindig papi öltözet nélkül, full civilben mutatkozik a városban, és gyakran a világiak közelségét keresi. Az ilyen mindig talál valamilyen okot, hogy mentséget találjon az emberek bűneire, és a gyóntatásnál megmagyarázza, hogy miért nem bűn az, amit meggyóntál. Az ilyeneknek a liturgikus szabályok, meg a szentségek kiszolgáltatásának szabályai, csak szükségtelen akadályok. Van olyan, aki a bicikli ülésen misézik, ahol fenékkel ülnek, amikor a felszentelt templom egy kőhajításra van. Van olyan, aki stóla nélkül az utcán sétálva gyóntat, amikor a gyóntató fülke ott van nem messze. Van olyan, aki az igeliturgiában az evangéliumot saját szavaival tuningolja, amikor Krisztus szavait kellene közvetítenie. A liberalis pap mindig Isten elé helyezi az embert, és mindig az emberek véleményéhez igazodik...

A progresszív pap

A progresszív pap azt gondolja, hogy nincs abszolut igazság, hanem az fejlődik és kibontakozik az idők izlése szerint. Az ilyen elveti a plátói elvet, és szerinte a világ fejlődése alakítja az elveket. Az ilyen szerint Szent Pál intelmei a nők számára már idejét múlta, feminista párti, és azt szeretné ha a nőket is pappá szentelnék. Az ilyen szerint a szentírás nem ad bíztos útmutatást a homoszexuális életmóddal kapcsolatosan, figyelembe kell venni a tudományt, és azt szeretnék, hogy legyen egyfajta gay templomi esküvő is. Az ilyen szerint a világiak aktívan részt kellene vegyenek az egyház tanítói és kormányzási hivatalaiban, mert az egyház apostoli és hierarhikus jellege mára már elavult...

A klerikális pap

A klerikális papnak mindig is igaza van. Alanyi jogon. Ő már úgy született, hogy igaza van... Minden véleményt vagy panaszt lesöpör az asztalról, úgy gondolja, hogy a papi hatalom az ő egójáért létezik, és a plébánia csakis az ő tulajdona. Az oltárhoz öntetszelgéssel vonul ki, mozdulatai teátrálisak, és megkívánja, hogy a hívek hajtsák meg a fejüket, amikor áldást ad. Sőt, örüljenek, hogy egyáltalán ad... Ő a miséről sosem késik el, mert szerinte az nélküle úgysem kezdődik meg, és addig tart, ameddig ő akarja. Ugyan, miről késhetnének el a hívek ha elnyújtja beszédét?... Szerinte a valamire való ember a papnál kezdődik, ajnározza a királyokat, a felsőbbségeket, a politikusokat meg a hatalmasakat, de a hívek az ő számára csak terelendő birkanyáj, akik fölött uralkodni kell...

A lelkiségi pap

A lelkiségi pap nem ismeri fel papi hivatásának magasztosságát. Egyszer megkérdeztem egy paptól, hogy szerinte melyik lelkiség jó. Ő azt felelte, hogy egyik sem. Ekkor én elcsodálkoztam, de sok év múlva megértettem, hogy miről beszélt. Minden lelkiség az evangélium egy-egy szeletjét villantja fel, de mi arra vagyunk meghíva, hogy az evangélium teljességét éljük meg. Ezért, valóban, a hitben felnőtt krisztuskövető mindig a napi szentmisénél köt ki, és a napi szentáldozás lesz neki a legfontosabb az életében. Volt olyan pap, aki mindig magán kinyilatkoztatásokkal foglalkozott, de közben a szolgálatában megbukott és távóznia kellett. Volt olyan püspök, aki elköteleződött egy lelkiség mellett, majd beleszeretett ott egy nőbe, és így le kellett mondania. Volt olyan plébános, aki otthagyta a plébániáját, hogy egy lelkiségben szolgáljon, és elhanyagolta a plébániai kötelességeit. A lelkiségi pap olyan, mint az űgyefogyott legény a mesében: elmegy a vásárba egy borjúval, és hazatér egy tökmaggal...

És lehetne még folytatni a táltoskodó pappal, az ultrakonzervatív pappal, stb. De mi a lényeg? Hogy piszkáljuk a szálkát más szemében? Vagy, hogy ítélkezzünk? Nem. Hiszen bárkit megérinthet a tévelygés és az eretnekség szelleme...

Volt egyszer egy gyönyörű álmom. Azt álmodtam, hogy egy közeli falu templomának kertjében vagyok, és épp a templom búcsúnapja van Péter és Pál apostolok ünnepén. A napsütötte udvaron gyülekeztek a környező települések papjai, díszes miseruhákban, hogy bevonuljanak a templomba. Ekkor, az Úr Jézus, a hátam mögül, megmutatott nekem három papot. Volt közöttük egy ősz, magas és szikár, öreg pap és még két fiatalabb. Azt mondta nekem, hogy ezek jó papok... Kb. 13 pap volt ott, és azok közül háromra mondta, hogy jó papok. A többiről nem mondott semmit...

Mi, akik a papság részesei vagyunk Krisztusban, legyen az szolgálati papság vagy királyi papság, szeretnénk-e, hogy az Úr Jézus jó papnak nevezzen minket? Hát persze, hogy igen. Mindenkinek ez a vágya... Hát akkor tegyünk is ennek érdekében. Lépjünk ki a rossz felfogásainkból, berögződéseinkből, és változtassuk meg az életünköt. Ne mumifikálódjunk bele tévedéseinkbe, mert az a feladatunk, hogy olyanokká váljunk lélekben, mint a kisgyerekek (Mt 18:3). Vissza kell térni az alapokhoz, oda, ahonnan kirohantunk a nagyvilágba. Teljesedjünk ki az Úrban, mert arra vagyunk rendelve, hogy papok és leviták legyünk mindörökké...

(Iz 66:20-21) Visszahozzák valamennyi testvéreteket az összes nemzet közül ajándékul az Úrnak, lovakon, kocsikon és gyaloghintókon, öszvéreken és tevéken szent hegyemre, Jeruzsálembe – mondja az Úr –, úgy, ahogy Izrael fiai hozzák az ajándékot tiszta edényben az Úr házába. És közülük is választok majd papokat és levitákat, – mondja az Úr.

Uram Jézus, áldunk és magasztalunk Téged, mert arra hívtál meg minket, hogy dicsőítsük Istent, az Atya akaratát cselekedve. Ámen.