Az egyház pszichologizálása

Martin és Deidre Bobgan | 2023. november 30. 

(A cikk autoamata fordítóval lett lefordítva)

Jelenleg a babiloni idők óta leginkább egó-s, önkényeztetett, köldökvizsgáló társadalomban élünk, és az élettel kapcsolatos problémák pszichológiai kezelése ennek az önmagunkkal való foglalkozásnak és önámításnak a fő forrása. A pszichológiai rendszerek nemcsak, hogy betörtek az egyházba, hanem a kereszténység fő kiegészítőiként is megtelepedtek, ezáltal kiszorítva a bibliai igazságot, felforgatva a hitet és hajótörést okozva azoknak, akikért Krisztus meghalt. A keresztény lelkészek és vezetők évek óta a pszichológiára támaszkodnak, hogy segítsenek azoknak, akik életproblémákkal küzdenek, és hogy felvilágosítsák magukat gyülekezetük tagjainak lelki állapotáról.

Az egyház pszichológiai bevételének előfutárai és támogatói között volt Paul Tournier, Clyde Narramore, Henry Brandt, James Dobson és számos más népszerű keresztény. A korai akadémiai intézmények közé tartozik a Fuller Szeminárium (APA által 1972-ben jóváhagyott), a Rosemead Graduate School (a Biola Egyetemen), a Wheaton College, a George Fox Egyetem, később pedig a Liberty Egyetem és a Regent Egyetem. Ezeket a kezdeteket követően több ezer keresztény lett kiképzve pszichoterápiára, és több száz keresztény oktatási intézmény mélyült el ebben a pszichológiatípusban, olyannyira, hogy az amerikai egyházak nagy része a pszichológiai társadalom jelentős részévé vált. Ma a pszichológia az egyik legnépszerűbb szak az amerikai keresztény felsőoktatásban.

Freud és pszichoterápiás követőinek a második világháború utáni népszerűségéből fakadt a kereszténység pszichológiai csábítása, amely elárasztotta a konzervatív egyházakat, a paraegyházi szervezeteket, a bibliai főiskolákat, a keresztény iskolákat és egyetemeket, a szemináriumokat és a missziós ügynökségeket. A mai egyház számos teológiai szúnyoggal küzdött ugyan, de a pszichoterápia közmondásos tevéjét olyan mértékben lenyelte, hogy a Szentírás elégségességét az élet kérdéseire figyelmen kívül hagyták „profán és hiábavaló fecsegések és a hamisan tudománynak nevezett ellentmondások” miatt (1Tim 6:20).

Az egyház pszichológiázása világjárványszerű méreteket öltött. Pszichologizálás alatt azt értjük, hogy az életet pszichológiai eszközökkel, és nem bibliai eszközökkel, vagy azok kiegészítésével vizsgáljuk, és kezeljük az élettel kapcsolatos problémákat. Ez a pszichológiázás a kereszténység szinte minden fontos területén előfordul.

Először is, a pszichologizált prédikációkban halljuk. Pszichológusokat idéznek tekintélyként, és pszichológiai eszméket mutatnak be, sőt, népszerűsítenek.

Másodszor, a lélekgondozás pszichológiai jellegűvé vált. A Biblia állítólag nem elegendő. Ezért pszichológiai megértést keresnek, és pszichológiai technikákat alkalmaznak.

Harmadszor, azok, akik segíteni akarnak a gyülekezetben az életviteli problémákkal küzdő embereken, gyakran inkább pszichológiai, mint bibliai képzést kapnak. Azt tapasztaltuk, hogy ez igaz még országunk legeldugottabb vidékein és a legkevésbé gyanított helyeken is.

Negyedszer, létezik egy válogatás nélküli átirányítás. Amikor az életviteli problémákkal küzdő emberek segítséget kérnek a lelkészüktől, rendszeresen pszichológushoz irányítják őket. Ez leggyakrabban házassági problémák esetén fordul elő, amelyek a legnehezebbek a pszichoterapeuták számára.

Ötödször, bizonyítékok vannak arra, hogy egyre több egyház nyújt pszichológiai tanácsadást pszichológiailag képzett és engedéllyel rendelkező személyek által az egyházon belül. A növekedés még a legkonzervatívabb egyházakat, konzervatív felekezeteket is érinti, és még a fundamentalisták körében is megfigyelhető.

Hatodszor, sok keresztény iskola, főiskola, egyetem és szeminárium részben vagy akár egészben inkább a pszichológiai, mint a bibliai megoldásokat részesíti előnyben az élet problémáira.

Hetedszer, a keresztény konferenciák ma már átitatódnak a pszichológiai jelenléttel, például azzal, hogy szükség van egy lelkészre (?) (pszihológusra?) egy esküvőn. A pszichológia és a teológia ezen ideálisnak gondolt kombinációja csupán a Szentírás egy újabb alattomos felhígítása és a Szentlélek befolyásának csökkentése. A pszichológia és a pszichológusok bevonása egy újabb nagyszerű bizonyíték a kereszténység pszichológiai elsajátítására és az egyház szekularizációjára. Ez a hit hiányát mutatja abban, amit Isten adott, és a félresikerült hitet abban, amit az ember alkotott.

Végül, de nem utolsó sorban, szinte mindenki, akit kiválasztanak, hogy könyveket értékeljen, amelyek az életviteli problémákkal küzdő egyének segítéséről szólnak, pszichológiai beállítottságú. Elfogultságuk szinte ugyanolyan automatikus, mint a Föld gömbölyűségébe vetett hitük. John Sanderson, egy olyan könyv ismertetésekor, amely integrálja a Szentírást és a pszichológiai meglátásokat, a könyv integracionizmusának tartalmát egy tisztán bibliai állásponttal hasonlítja össze. Sanderson bevallja, hogy nincs szakértelme a témában, de megerősíti az integracionista álláspontot. Tragikus, de jellemző az egyház pszichológiai megközelítésének mértékére, hogy ezt a könyvet egy konzervatív keresztény magazinban, egy konzervatív keresztény ismertette, aki végül az integracionista álláspontot támogatta. [1]

Ez a lista bővíthető lenne olyan könyvekkel, kazettákkal, workshopokkal és szemináriumokkal, amelyeket valamilyen módon pszichológiai elemzésnek vetnek alá. Paul Bartz szerint „jó szándékú, de tudatlan keresztény vezetők széles körben alkalmaztak pszichológiai modelleket, hogy a tanácsadástól az egyház növekedéséig mindennel foglalkozzanak.” [2] Nincs szükség jól képzett fülre, szemre, orrra, kézre vagy nyelvre ahhoz, hogy halljuk, lássuk, szagoljuk, tapintsuk vagy ízleljük a kereszténység pszichológiai elemzésének bizonyítékait. Annyira mindent áthat, hogy ha valami, akkor az érzékszerveink tompák voltak iránta. A pszichológiai elemzés, finoman szólva is, burjánzik az egyházban.

A hit felforgatása

A kereszténységgel szembeni ellentét finoman átszivárog a pszichológiai elképzeléseken keresztül arról, hogy miért olyanok az emberek, amilyenek, hogyan kellene élniük, mire van szükségük, és hogyan változnak. Az ilyen elképzelések, amelyeket a pszichológiai utat valló és támogató keresztények terjesztenek, valójában aláássák Krisztus állításait. Ahelyett, hogy egyenesen tagadnák Krisztus állításait, egyszerűen kedvenc pszichológiai teoretikusaik mellé helyezik Őt. Ahelyett, hogy közvetlenül tagadnák Isten Igéjének érvényességét, csupán azt mondják, hogy az Ige szolgái nem alkalmasak arra, hogy az emberi szükséglet mély szintjeit szolgálják.

A pszichoterapeuták aláássák a lelkészek szolgálatát, és kidolgoztak egy átirányítási formulát: (1) Aki nem rendelkezik pszichológiai képzettséggel, az nem alkalmas arra, hogy tanácsot adjon a súlyos élethelyzetekben szenvedőknek. (2) Irányítsd őket szakképzett terapeutákhoz. Ez a kereszténység pszichológiai csábításának egyik kiszámítható és szánalmas mintája.

A lelkészeket megfélemlítették a pszichológusok figyelmeztetései. Félni kezdtek attól, hogy pontosan azt tegyék, amire Isten elhívta őket: hogy istenfélő lelkigondozással szolgálják az emberek lelki szükségleteit, mind a szószéken, mind azon kívül. Ez a megfélemlítés részben pszichológiailag képzett lelkészektől származik. Az Amerikai Lelkigondozók Szövetségének, egy pszichoterápiás képzésben részesült lelkészekből álló csoportnak a szóvivője azt mondja: „Aggodalmunk az, hogy sok lelkész nincs kiképezve arra, hogy kezelje hívei pszichoterápiáját.” [3] És természetesen, ha a lelkészek nincsenek kiképezve, akkor nem tekintik őket alkalmasnak. Ezért van aztán a litánia előrelátható áldása: „forduljanak szakemberhez”.

Bibliai okokból a lelkészeknek távol kell maradniuk mindenféle pszichoterápiától, mivel az eredendően bűnös. Sőt, a lelkészeknek magasabb rendű elhívásuk van. A lélekgondozásnak az Úr Jézus Krisztuson és a Biblián kell alapulnia, nem pedig puszta emberek véleményén, feltételezésén, rendszerén és bölcsességén. A lelkész elhívása a nyáj gondozása, Isten Igéjével való táplálása és a hitben való érlelése.

A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre: Hogy Isten embere tökéletes legyen, minden jó cselekedetre felkészített. (2Tim 3:16-17)

A bibliai lélekgondozás merőben különbözik a pszichoterápiától. A bibliai lélekgondozás Krisztusra összpontosít, hogy táplálja az Ő életét a hívőben; a pszichológiai út az énre összpontosít, amely csak a testet táplálja.

De amint az átirányítás a híveknek tett ajánlat, úgy ez egy úgynevezett válasz is a rehabilitációra szoruló misszionáriusok számára. Egy konzervatív keresztény magazinban megjelent cikk azt a lehetőséget javasolja, hogy a misszionáriusokat a templomból egy olyan kezelőközpontba küldjék, „amely a misszionáriusok rehabilitására specializálódott”. [4] E misszionáriusoknak szóló helyreállítási központ személyzetének ellenőrzése során – eltaláltad – engedéllyel rendelkező pszichoterapeutákat találtunk.

El tudod képzelni, hogy Pál az első missziós útja után, miután üldözték és majdnem megkövezték, emberek nézeteihez fordult volna? Pál nem volt hajlandó a testben bízni. Anélkül, hogy valaha is emberek filozófiáihoz fordult volna, és a modern pszichológia hasznát vette volna, Pál örvendett Jézus Krisztus ismeretének és annak a nagy kiváltságnak, hogy szolgálhatja Őt és szenvedhet Érte.

Az átirányítási képlet példáinak száma végtelen. Ismétlődő és végül unalmas lenne további példákat sorolni. Mindenki tudja, hogy a gyülekezet egyetlen gigantikus átirányítási rendszerré vált. Egy lelkész jogosan vitatja a többi lelkészt, amikor ezeket mondja:

- Mi, lelkészek, a társadalom többi részéhez hasonlóan, elfelejtettük, kik vagyunk és mit csinálunk. Az Ige szolgái vagyunk. Mint ilyenek, mindent, amit teszünk, beleértve a tanácsadást is, az Ige kell, hogy vezessen.

- Összekevertük magunkat a világi tanácsadókkal és pszichológusokkal. Más céljaink vannak! Az ő céljuk az, hogy a tanácsadáson részt vevő személy visszanyerje a társadalom által elismert normális állapotát. A mi célunk az, hogy a tanácsadáson részt vevő személy helyreálljon Istennel való kapcsolatában, majd ennek a helyreállításnak az eredményeként Isten gyermekeként éljen. [5]

Ez a lelkész azt is mondja: „A lelkészek vagy »átadják« a tanácsadási helyzeteket »szakmai tanácsadóknak«, vagy maguk alkalmaznak világi tanácsadási módszereket.” Majd egy nagyon fontos kérdést tesz fel: „Hogyan várhatjuk el az embereinktől, hogy vasárnap reggel felismerjék Isten Igéjének jelentőségét, ha hétköznap más mércét használunk?” [6] Ez a fajta lelki szétkapcsolódás a pszichológiai szempontokat a teológiai, a terápiát pedig a megszentelődés fölé helyezi.

Isten Biblia szerinti emberképe nem egyeztethető össze az emberről alkotott egyetlen pszichoterápiás nézettel sem. A bibliai kinyilatkoztatást az ember bűnös állapotáról, akik megváltóra szorulnak, a pszichoterápia számos irányzatai nem veszik figyelembe vagy építik be. A pszichoterápia lealacsonyította és gyakorlatilag felváltotta az egyház bajba jutott egyéneknek nyújtott szolgálatát. Ez idő alatt a lelkészeket leértékelték, és megfélemlítették őket, hogy hivatásos pszichoterápiás papokhoz irányítsák juhaikat. Sokan már nem fordulnak lelkészekhez és hívő társaikhoz ilyen segítségért, és nem keresnek lelki megoldásokat a Bibliában mentális-érzelmi-viselkedési problémáikra.

A megtévesztés körforgása lezárult. A pszichoterapeuta az emberiségnek egy kevésbé igényes, kevésbé fegyelmezett, énközpontúbb keresztény helyettesítőt kínál, mert ez a pszichoterápia: hamis megoldás a nem szervi eredetű mentális-érzelmi-viselkedési problémákra. A megtévesztett emberek özönlenek ehhez a helyetesítő valláshoz, annak bizonyítatlan ötleteivel és az élet legnagyobb dilemmáira adott megoldásaival. Bíznak a pszichoterápia hamis papjaiban, és a lélek, ember alkotta megoldások furcsa oltárain áldozik.

Ha nem törekszünk az emberi lét és az élet minden kérdésében a bibliai igazságok bibliai megértésére, komoly veszély fenyeget minket, hogy „megvan bennünk a kegyesség látszata, de annak erejét megtagadjuk. Az ilyenektől forduljunk el” (2Tim 3:5).

 

[1] John Sanderson, Bibliai fogalmak a keresztény tanácsadásban című könyvismertető , Presbyterian Journal , 1985. szeptember 11., 10. o.

[2] Paul Bartz, „Vegyészember”, Bible-Science Newsletter , 24. kötet, 2. szám, 1986. február, 1. oldal.

[3] Kenneth Woodward és Janet Huck: „Következőként a hivatalnoki műhibák ” , 20 Newsweek  , 1985. május, 90. o.

[4] David Swift: „Are We Pressure to Fail?” (Készülünk a kudarcra?) Moody Monthly, 1984. szeptember, 109. o.

[5] Robert Illman: „A titoktartás és a törvény”, Presbyterian Journal, 1984. december 26., 9. o.

[6] Uo .

Forrás: PsyhoHeresy Awareness

Az új egyház

A legutóbbi konzisztórium után Müller bíboros azt nyilatkozta, hogy a XVI. Benedek pápa egyháza már nem létezik. Zen bíboros azt írta, hogy a konzisztórium erőssen manipulálva volt. Schneider segédpüspök pedig azt nyilatkozta, hogy a mai egyházi vezetés átváltott teocentrizmusról antropocentrizmusra. Ezek a nyilatkozatok arra világítanak rá, hogy a mai egyházi vezetés, Krisztus Egyházát egy politikai párt szintjére akarja lefokozni, amelyet ideológiák vezérelnek, és amelyben szigorú pártkatona engedelmességet követelnek meg. Aki másképp gondolkodik és beszél, azt vagy marginalizálják, vagy levátják...

(Iz 30:9, Károli) Mert pártütő nép ez, apát megtagadó fiak, fiak, kik nem akarják hallani az Úr törvényét.

Visszatérve Schneider segédpüspök kijelentésére, mely szerint az egyházi vezetés átváltott teocentrizmusról antropocentrizmusra: ezt azt jelenti, hogy az új egyház átváltott az Isten-központú (vertikális) orientációról az emberközkontú (horizontális) orientációra. 

Egyszer a szentgyónásban azt a feladatot kaptam, hogy szemléljem hosszasan a feszületet, és akkor majd meg fogom érteni, hogy mit jelent. Eleget is tettem ennek a feladatnak, azaz elégtételnek, és lassan rájöttem, hogy a feszület vertikális szára az Istennel való kapcsolatot jelképezi és a horizontális szára az emberekkel való kapcsolatot. Erre az jutott eszembe, hogy volt nálunk egy idős papbácsi, aki mindig megfedte azokat, akik helytelenül vettek keresztet. Azt mondta, hogy a kereszt nem egyenlő szárú, nem is fordított, hanem annak vertikális szára a homlokunktól a derekunkig tart, és a horizontális szára a bal vállunktól a jobb vállunkig. Tehát a kereszt vertikális szára hosszabb, és a horizontális szára rövidebb. A horizontális szár pedig a vertikális szár felső harmadánál kell elhelyezkedjen.

De miért is fontos ez? Azért, mert ez az Isten és az emberszeretet jelképe, és az emberkapcsolataink minősége az istenkapcsolatunkból forrásozik. A szeretet nagy parancsolatában nem lehet felcserélni a szerepeket. Nem mondhatjuk azt, hogy: "szeresd saját magad, mint istent, és szeresd Istent, mint felebarátodat"...

(Mt 22:37-40) Jézus ezt felelte: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.”

A kereszt vertikális szára az égbe nyúlik, és Krisztus érdemei által, Aki egyedül közvetítő Isten és ember között (1Tim 2:5), az ég és a föld között, a végtelenbe nyúlva, összekapcsol bennünket a mennyel. Igaz, hogy a kereszt verikális szárán csak úgy haladhatunk fölfele, ha érintsük a kereszt horizontális szárát, vagyis, Isten szeretete bennünk nem valósulhat meg a felebaráti szeretet nélkül (1Ján 4:20), de ez nem jelentheti azt, hogy eltévejedünk a horizontális száron. Igaz, hogy az emberszeretetünk tágas kell legyen a horizontális irányban, de ez nem tárulkozhat mértéktelenül a vertikális istenkapcsolat nélkül. Ha elhanyagoljuk a vertikális kapcsolatunkat Istennel, akkor eltorzul a horizontális kapcsatunk is az emberekkel...

A mai egyházi vezetés horizontális vonala eltúlzott, és a vertikális vonala eltörpült, mintha elszakadt volna a mennyeiektől, hogy a földieket dicsőítse. Olyan, mintha egy földi mennyországot akarnának létrehozni. Úgy néz ki, mintha ki akarnák dobni Krisztus megváltó keresztjét a templomból, amint az ószövetségben is kidobták annak idején Mózes rézkígyóját...

(Szám 21:9) Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak.

(2Kir 18:4) Ő eltávolította a magaslatokat, összetörte az emlékoszlopokat, kivágta a berkeket s összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált. Mindezen ideig ugyanis illatot gyújtottak annak Izrael fiai s Nehustánnak hívták.

(Jn3:14-15) Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.

De mit is jelent a kereszt kidobása a gyakorlatban? Milyen jelek utaknak erre?

Az erőltetett ökumenia

A helyes ökumenia akkor valósulna meg, ha az eretnekek visszatérnek Krisztus Egyházába, amely valójában sosem szakadt szét, amely teljesen jelen van a Katolikus Egyházban és Isten igazságához, amely sosem változik. De ezt nem tudja elfogadni a többi "egyház". Emberi dolog, hogy mindenki foggal-körömmel ragaszkodik a maga igazához. Mivel tudják, hogy az egység így sosem fog megvalósulni, hiszen a többiek soha nem fogják elfogadni a katolikus tanítást, ezért az erőltetett ökumeniával akarnak minket lerángatni az eretnekek tévedéseinek szintjére. Az erőltetett ökumenia jelei pedig a következőek:

1. A tabernákulum elmozdítása

Manapság dúl a litgurgikus harc a régi és az új miseformák között, de engem most leginkább a tabernákulum helyzete érdekel. A legméltóságosabb Oltáriszentség csúcsa és forrása a kegyelmi életünknek. A katolikus templom attól templom, hogy mindig jelen van benne az Oltáriszentség, vagyis a megdicsőült Úr Jézus Krisztus szent teste és vére a tabernákulumban. Régen ez leginkább a főhelyen állt, a szentély központi falán, és mindig egy égő mécses jelezte a szentség jelenlétét. Aztán kicserélték az olajmécsest egy pislogó elektromos égőre, majd egyesek azt is elhagyták. A tabarnákulumot pedig félrerakták valahová oldalt, esetenként egy silány fadobozba, vagy netán egy falba sülyesztett üregbe. Ja, hogy a XVI. század előtt is volt még ilyen? Igen, de az a reformáció előtt volt. És miért teszik ezt? Szerintem azért, hogy a szentség ne zavarja a protestánsokat, akik nem hisznek a valóságos jelenlétbe, hanem csak az úrvacsorában. A helyzetet az világítja meg leginkább, hogy a főoltár és a tabernakulum központi helyére most a papok és a ministránsok székei kerültek, jelezve ezzel, hogy ma már Istenről az emberre került a hangsúly.

2. A Szent Kereszt "összetörése"

A keresztet nem kell fizikailag összetörni ahoz, hogy megsemmisítsék, hanem azt lehet csinálni szimbólikus, spiritális módon is. Ennek is különböző formái lehetnek:

- Megváltoztatják a feszület ábrazolását. Pl. egy minimalista, két vonalból ábrázolt keresztet tesznek ki. Eltüntetik a korpuszt a keresztről, vagy eltüntetik az INRI felíratot a keresztfáról meg a szegeket a korpuszról. Azt mondják, hogy a megdicsőült Krisztust ábrázolják a kereszten, de a szent sebhelyek így is hiányoznak. A kereszten, látszólag, egy kitárt karú valaki van ábrázolva, aki lehet akár a jobb, vagy akár a bal lator. De a művészet címén sokféle ákombákom keresztet csinálnak és tesznek ki a templomkban, az oltárokra vagy a plébániákon. És akkor nagypénteken egy ilyen feszületet csókoljunk meg?

- Gyakran eltüntetik a szent keresztet az oltár mellől, vagy ki se teszik az oltárra szentmise végzésekor. Úgy miséznek egyesek, hogy nincs egy rendes feszület a templomban, vagy a helyiségben.

Egyszer a saját szememmel láttam egy pár éve felépült plébánián, hogy egy nagy méretű, gyönyörű, bronzkorpuszos kereszt volt félredobva az alagsorban egy sarokba. A falak szép fehérek voltak, de teljesen üresek, és az a szép feszület ott hányódott festékkel lespriccolva, a sarokban, az építőanyag maradékok között. Milyen szép lett volna az a kereszt a falon, előtte egy térdeplővel. Aki arra járt, letérdelhetett volna, hogy bár egy Miatyánkot elmondjon. De úgy tűnik, hogy egyeseknek a kereszt botránya (Gal 5:11) mára már kínos, vagy bálványimádásnak gondolják, és kényelmesebb nekik a protestáns megoldás, hogy félredobják a keresztet.

3. A Szűzanya mellőzése

Meglepő, hogy milyen sok újonnan épült katolikus templomban mellőzik a Szűzanyát. Régen alig volt olyan katolikus templom, amelyikben ne lett volna egy Szűzanya szobor, vagy a kis Jézussal a karján, vagy egymagában, mint pl. a lourdes-i Szűzanya. Ma már sok helyen, vagy teljesen hiányzik a Szűzanya szobor, vagy valamilyen eltorzított formáját teszik ki: pl. egy egyszerű anya a gyemekével, egy nemzetvédő királynő, stb., de semmiképpen sem úgy, mint Isten Anyja, vagy a Szeplőtelen Fogantatás. Úgy tűnik, hogy ezzel is a protestásoknak akarnak megfelelni, akik azt hangoztatják, hogy a Szűzanya is csak egy egyszerű asszony volt. Aztán sajnos olyant is láttam, hogy a Földanya, a termékenység pogány ábrázolása van beállítva a templomban, mint Szűzanya...

4. A liturgiák egyesítése

Az ökumenikus istentisztelet, vagy az ökumenikus imahét nem a krisztusi egységről szól, hanem a katolikus hit elhagyásáról és egyfajta emberi egységről. Az emberi egységhez elegendő lenne egy akármilyen közös kulturális rendezvény is, de szükséges a PR akció, kell a ökumenikus propaganda. Szent Pál apostol azt írta, hogy az eretneket egy-két intés után kerüljük. Mi meg összeölelkezünk velük. Szent János apostol meg azt írta, hogy az eretneknek még azt se mondjuk, hogy: Üdv neked! Ma meg mi alakulunk hozzájuk. Meglehet, hogy materiális az ő eretnekségük, de a miénk vajon milyen lesz?...

(Tit 3:10-11) Az eretnek embert egy-két intés után kerüld, tudva, hogy az ilyen romlott, vétkezik, és saját maga ítéli el önmagát.

(2Ján 1:10) Ha valaki hozzátok jön, és nem ezt a tanítást hozza magával, ne fogadjátok be őt házatokba, még azt se mondjátok neki: „Üdv neked!”.

5. A templom közösségi hellyé való alakítása

Sok helyen kidobják a padokat a templomból és székeket raknak be. Az oltár középre kerül, és a szentély meg a tabernákulum eltünik. Minden olyan egyszerű és minimalista lesz. Azzal magyarázzák, hogy ez Isten népe képét jeleníti meg: Krisztus, az oltárban, középen van, és a hívek, akik Isten népét jelenítik meg, pedig körülötte. Ezzel csak az a gond, hogy sérül a szentmise lényege, és az emberek, a szentmiseáldozat helyett, egymásra figyelnek és egymást nézik. Aztán ne is beszéljünk arról, amikor agapé címen, lakomákat rendeznek a templomban...

(1Kor 11:22) Nincs otthonotok evésre-ivásra?

A gyenge püspökök kinevezése

Manapság látjatjuk, hogy egyre több gyenge püspököt neveznek ki. Olyanok kerülnek püspöki székbe, akik nem eléggé felkészültek, teológiai tudásuk hiányos, a szentírás ismeretük felületes, hitük gyenge, erkölcsi magatartásuk és a múltjuk megkérdőjelezhető, nem birtokolják a Szentlélek ajándékát és néha démoni megkötözöttségben is szenvednek. Ma már mindennaposak a botrányok (Lk 17:1), és naponta jönnek a hírek a felszínre kerülő fajtalan kicsapongásokról, paráznaságokról, sikkasztásokról, szentségtörésekről és egyébb botrányokról. Az a pap, aki a szentmise bemutatása alatt, az úrfelmutatáskor, rosszul lesz és földhöz veri magát a szentséggel a kezében, vajon szabad-e Krisztusban? Hol van annak a papnak az őrangyala? Vagy van-e hite egy olyan papnak, aki egy protestáns istentiszteleten úrvacsorához járúl? Sajnos ma már sok püspökökben nem lehet megbízni. A gyenge püspök alatt pedig gyenge papokat képeznek és szentelnek fel, akik által a hívek majd kiábrándulnak...

A mindenki befogadása 

A befogadó új egyház az elhíresült "Todos, todos, todos" jelszóval vált nyilvánvalóvá. Mindegy, hogy milyen vagy, mit gondolsz, hogyan élsz, helyed van az új egyházban. Az új egyház istene maga az ember, aki egy olyan istent és egy olyan krisztust farag magának, amelyik megfelel az ego-jának és az ő tisztátalan, fajtalan, parázna vagy házassagtörő életmódjának.

A vallási szinkretizmus

A vallási szinkretizmusnak ma két fő eszköze van: az egyetemes testvériség és a béke. Szüksége van a világnak békére, és ezért szerintük mindenkit testvérnek kell tekintsünk. És valóban így van: Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni (Mt 5:9). De az igazi béke csak Krisztus által jön el, mert Ő szerzett nekünk békességet, Ő engesztelte ki Istent velünk és Ő rombolta le a köztünk lévő falakat...

(Kol 1:20) ...s hogy általa békítsen ki magával mindent, ami akár a földön, akár a mennyben van, azzal hogy keresztjének vérével békességet szerzett mindennek.

(Ef 2:14-16) Ő a mi békességünk, aki a kettőt egyesítette, és a közbeeső válaszfalat ledöntötte. Megszüntette az ellenségeskedést azzal, hogy a törvényt parancsaival és rendeleteivel saját testében érvénytelenítette. Mint békeszerző a két népet magában eggyé: új emberré teremtette, és a kereszt által mindkettőt egy testben engesztelte ki Istennel úgy, hogy saját személyében megdöntötte az ellenségeskedést.

Elhitették az emberekkel, hogy egy Istent imádunk a zsidókkal meg a muszlimokkal, holott ezek nem ismerik a Szentháromságot. Az Úr Jézus Krisztus istenségét elutasítják, a Szentlelket pedig nem ismerik. A muszlimok Allah-ja elméletileg a mennyei Atya kellene legyen, de gyakorlatban, gyümölcsei szerint (Gal 5:19-21), egy démonhoz hasonlít. Miközben a mai zsidók a Sátán zsinagógája (Jel 2:9; 3:9) és a muszlimok egy démonnak borulnak le (Mt 4:9), és mind gyülölnek minket, mi testvéreknek nevezzük őket...

A vallásközi párbeszédben újjáélesztettek egy régi eretnekséget is, a panteizmust, hogy magukhoz csalogassák a bálványimádó pogányokat, akik a világ dolgaiban keresik Istent: az égitestekben, az energiákban, az állatokban vagy a növényekben. Jöhet a New Age, a görög Gaia, vagy a dél-amerikai Pachamama. Jöhet Buddha, Tao és Konfuciusz. Jőjjön minden hajó és bárka a mi kikötőnkbe, hogy majd az Antikrisztus minden fölé helyezhesse magát, amit istennek vagy isteni tiszteletre méltónak neveznek...

(2Tessz 2:4) ...aki ellenszegül, és önmagát föléje helyezi mindannak, amit Istennek vagy isteni tiszteletre méltónak nevezünk, beül Isten templomába, és úgy mutogatja magát, mintha Isten volna.

Az Úr megvédi Egyházát

A Sátán jól ismeri a szentírást, és tudja, hogy soha nem vehet erőt az Anyaszentegyházon (Mt 16:18), de azért úgy tesz, mintha ez lehetséges lenne, hogy az embereket elbizonytalanítsa, és ha lehet, a kárhozatba taszítsa. Amint a kisded Jézust nem tudta elérni Heródes Betlehemben, az ő katonái által, úgy ma sem tudja elérni Krisztus misztikus testét az ellenség, a meghasonlott egyházi vezetés által. Ismerek olyan eltévelyedett papot is, aki úgy gondolja, hogy lehetséges a Sátán győzelme a végső küzdelmében (Jel 16:16).

Láttam álmomban, hogy az Úr kiválasztott a legkisebbek közül egyeseket: papokat, szerzeteseket és világiakat, akiket arra rendelt, hogy lelkigyakorlataikkal, írásaikkal és közbenjáró imáikkal erősítsék az Egyházat. Amit a gonosz lerombol, azt az Úr, ezek szolgálata által, újra felépíti. Az Egyház nem csak az, amit a szemünkkel látunk. Az Egyház nem csak az egyház vezetőségéből áll, és nem is csak a küzdő Egyházból. Ott van a dicsőséges Egyház a mennyekben, a szentek közössége, akik értünk munkálkodnak Isten angyalaival együtt. Ott van a sok ismeretlen imádkozó hívő is a zarándok Egyházban, akik naponta imádkoznak. Téved az, aki azt hiszi, hogy ha a gonosz bevette Rómát, akkor már legyőzte az Egyházat...

Képeket nézegettem egy szerzetes rend lelkigyakorlatáról. Éppen a püspök tartott nekik  beszédet. Szemléltem a közösséget, és azon tűnődtem, hogy vajon melyik testvér lehet tényleg igaz ember közöttük. Azon az éjjelen álmom lett, és álmomban az egyik szerzetes testvér azt mondta nekem, hogy az épületek adminisztrálását elvették a püspöktől.  - De hát akkor ki fogja adminisztrálni azokat? - kérdeztem én meglepeten. - Én -  válaszolta magabíztosan. Igen... Rábízták az épületek gondozását. - De hát akkor szükséged lesz segítőkre - tanácsoltam én neki. - Kell neked egy jogtanácsos, egy építész, egy topográfus, egy javító-festő csoport, stb. Aztán elmentünk bizonyos helyekre, és megnéztük hogyan lehet az épületeket feljavítani. Szerintem ez az álom azt jelenti, hogy ennek a szerzetes testvérnek az a feladata, hogy erősítse az egyházmegye papjait és imádkozzan értük. Aztán volt olyan is álmomban, hogy egy nagy asztal körül ülve, gyülést tartottak bizonyos emberek. Volt ott egy pap, aki lelkigyakorlatokat tartott mindenfelé. Sorolta a helyeket, ahol már volt, és ahová még mennie kell. Én is felszólaltam, és sorolni keztem azokat a helyeket, ahol már járt...

Az Úr templomát nem lehet lerombolni. Aki lerontja Isten házát, azt Isten elpusztítja. Ez érvényes az egyházra is, meg a templomra is, különösen a templom szentélyére...

(1Kor 3:17) Aki lerontja az Isten templomát, azt Isten elpusztítja. Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az.

Ismerek egy papot, akiért imát kértek, mert súlyos beteg lett. Imádkoztam érte, és akkor éjjel álmot láttam. Álmomban egy hídat láttam, ami egy patak fölötti hídnak látszott, de az alatta lévő víz csak egy posványos tavacska volt. Iszapos és egészségtelen volt, alkalmatlan a fürödözésre. Amint továbbmentem, egy másik tavat láttam. Ennek is rossz volt a vize. Tiszta volt ugyan és átlátszó, de a színe sárga volt. Láttam, hogy a tó alján egy keresztfa áll félig elkorhadva. Amint továbbmentem a tó mellett, egy üvegfalon keresztül láttam, hogy a tó vizében egy szétszakadt emberi kézfej lebeg és a róla leszakadt ujjak. Azonnal tudtam, hogy ez egy pap kezét jelenti. A pap keze nagyon fontos, mert kezei között kell tartsa a legszentebb Eucharisztiát. Később megint imádkoztam ezért a papért, és azt kaptam, hogy a házam falán egy nagy üreg van, amely egy felfelé tartó végtelen légjárat. Ezt a lyukat akartam kijavítani. Amint mentem a fal mellett, nézve, hogy még mit kell kijavítani, egy tabernákulumot láttam a falban. Ez a tabernákulum, annak a templomnak volt a tabernákuluma, ahol az a pap szolgált. A tabernákulum meg volt lazulva a falban és lötyögött. Ahoz, hogy ki tudjam javítani a falat, először rögzítenem kellett volna a tabernákulumot hátulról. Gondoltam megkerülöm a falat, hogy elérjem a tabernákulum hátsó részét, de akkorát kellett kerüljek, mint egy egész városrész. Miközben oda igyekeztem, egyszer csak két deres hajú, nagyon magas férfi szegődött mellém. Én olyan kicsi voltam mellettük, mint egy gyermek. Az egyik elkezdte nekem magyarázni, hogy az a pap nem tud még visszatérni az oltárhoz, mert hosszú ideig orvosi kezelést kell kapjon. Én viszont elkezdtem győzködni őt, hogy ha a műtét sikeres lesz, akkor sokkal hamarabb  fel fog épülni, és elég lesz neki négy kezelés is. Az álom szerintem azt jelenti, hogy az a paptestvér vétett a tabernákulum ellen és a legméltóságosabb Oltariszentség ellen. De még így is megkegyelmeztek neki, mert nem hagyták őt elveszni, hanem megmentik őt az örök életre. Testét ugyan átadták a gonosznak, hogy ártson neki, azért, hogy a szenvedés által megtérjen, de a lelke megmenekül. A másik pap viszont, aki csak egy lápos tócsa fölötti híd, lehet, hogy a kárhozatot kockáztatja...

(1Tim 1:20) Közéjük tartoznak Himeneusz és Alexander, akiket átadtam a sátánnak, hadd tanulják meg, hogy ne káromkodjanak.

(1Kor 5:5) ...adjuk át az ilyet a sátánnak, testének vesztére, hogy a lélek üdvözüljön az Úr napján.

(Ez 47:10-11) Partján halászok állnak. En-Gadditól En-Eglajimig hálókat vetnek ki. Olyan tömérdek és sokfajta hala lesz, mint a Nagy Tengernek. Ingoványai és mocsarai azonban nem lesznek egészségesek, hanem sógödrökké válnak.

Mit tegyünk? Hát higgyünk az Úr Jézus Krisztusban, és abban, hogy Ő mindvégig megtartja a küzdő Egyházat. Hiszem, hogy a kulcs az Oltáriszentség imádása és a Szűzanya tisztelete. Tartsunk ki mindvégig a napi szentmisében, a szentségekben, a Szűzanya tiszteletben, a szentírás ismeretében és az imádságban. Tiszteljük a szent keresztet, a Szűzanya szobrát és térdeljünk le az Oltáriszentség előtt kettős térdhajtással. 

Ne menjünk csak a kötött szabályok után, hanem figyeljünk mindig a Szentlélek vezetésére. Az a villanyszerelő, amelyik csak annyit tud, hogy melyik szálat hová kell kötni, az mitsem ér, amikor a készülékben belső hiba történik. Az igazi villanyszerelő érti az áramkör belsejét, és ki is tudja javítani a meghibásodást. 

A Gadiátor című filmben azt kiáltja Maximus az őt követő csapatának: Maradjatok szorosan mellettem! Ezt mondja nekünk is az Úr Jézus: Maradjatok Bennem! (Jn 15:4)

Uram Jézus! Neked élek, neked halok, Tied vagyok életben és halálomban. Ámen.

A tanításbeli tévedések püspöki helyreigazítása

2019 Pünkösdhétfőjén Raymond Burke bíboros, Athanasius Schneider püspök és még néhány másik püspök nyilatkozatot adott ki, amelyben 40 pontban igazítják helyre a kor leggyakoribb tévedéseit.​ ​Többek között érintik a pokol, Eucharisztia, homoszexualitás és az újraházasodottak áldozásának kérdéskörét is. ​A céljuk a tanításbeli zavar orvoslása. ​A Szűk Ösvény és a Katolikus Válasz  szerkesztősége után a Metropolita.hu is csatlakozik a nyilatkozat támogatóihoz, és közreadjuk a magyar fordítását a 40 pontnak, ill. a magyarázó jegyzetnek​.

„Az élő Isten egyháza – az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15)
A mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedések helyreigazítása

A hit alaptételei

1. Az „élő hagyomány”, az „élő tanítóhivatal”, a „folytonosság hermeneutikája” és a „tanítás fejlődése” kifejezések helyes értelme azt az igazságot is magában foglalja, hogy akármilyen új szempont merül is fel a hitletéteménnyel kapcsolatban, az soha nem mondhat ellent annak, amit az Egyház mindig is ugyanazon tanításként, ugyanazon értelemben tárt elénk, és amit mindig is ugyanúgy értelmezett (lásd az első vatikáni zsinat Dei Filius kezdetű hittani rendelkezését a katolikus hitről, 3. ülés, 4. fej.: „in eodem dogmate, eodem sensu, eademque sententia”).

2. A dogmatikai formulák jelentése mindig igaz és változatlan marad az Egyházban, még ha a kifejtés pontosodhat és mélyülhet is. A híveknek ezért őrizkedniük kell attól a vélekedéstől, hogy a dogmatikai formulák vagy az azokban használt fogalmak nem képesek végérvényesen kifejezni az igazságot, hanem csak mindig változékony módon közelítik meg, vagyis bizonyos mértékben eltorzítják, illetve módosítják azt, és hogy ezek a formulák csak bizonytalanul fejezik ki az igazságot, minthogy ez az igazság olyan cél, amelyet az efféle megközelítésekkel mindössze keresni lehet. E nézet képviselői a dogmatikai relativizmus csapdájában esnek, és meghamisítják az Egyház tévedhetetlenségének fogalmát azzal az igazsággal kapcsolatban, amelyet mint biztos igazságot kell tanítanunk és vallanunk” (a Hittani Kongregáció „Mysterium Ecclesiae” kezdetű nyilatkozata a katolikus egyháztan védelmében korunk bizonyos tévedései ellen, 5).

A Hitvallás

3. Isten országa, mely idelent Krisztus Egyházában vette kezdetét, nem ebből a világból való, melynek formája elmúlik, és a maga sajátos növekedése nem keverhető össze a civilizáció, a tudomány és az emberi technika haladásával, hanem Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságának egyre mélyebb megismerésében, az örök boldogság egyre erősebb reményében, az Isten szeretetére adott egyre buzgóbb válaszban, az embereknek juttatott kegyelem és az életszentség ajándékának egyre nagylelkűbb befogadásában áll. Mikor az Egyház, Krisztus jegyese odaadóan törődik az emberek szükségleteivel, örömeivel és reményeivel, fájdalmaival és fáradozásával, arról a mély vágyáról tesz tanúságot, hogy jelen kíván lenni számukra, hogy Krisztus világosságával ragyogja be őket, és Benne, egyetlen Üdvözítőjükben mindannyiukat egybegyűjtse. Ez a jámbor törődés soha nem jelentheti azt, hogy az Egyház a világ dolgaihoz idomul, vagy hogy kevésbé buzgón vágyakozik az Úr és az örökké tartó ország után” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele). Téves tehát az a vélekedés, hogy Istent mindenekelőtt az emberi nem mulandó, földi állapotában végbemenő fejlődés dicsőíti meg.

4. Miután Jézus Krisztusban létrejött az új és örökké tartó szövetség, senki sem üdvözülhet pusztán azáltal, hogy megtartja Mózes törvényét, ha nem hisz Krisztusban mint igaz Istenben és az emberi nem egyedüli Üdvözítőjében (lásd Róm 3,28; Gal 2,16).

5. A muzulmánok és mások, akik nem hisznek Jézus Krisztusban, aki valóságos Isten és valóságos ember, – az egyistenhívőket is beleértve – nem képesek megadni azt a tiszteletet Istennek, mint a keresztények, vagyis nem képesek arra a lélekben és igazságban történő természetfeletti imádatra (lásd Jn 4,24; Ef 2,8), amelyre azok, akik elnyerték a fogadott fiúság Lelkét, képesek (lásd Róm 8,15).

6. Azok a spiritualitások és vallások, amelyek a bálványimádás vagy a panteizmus bármely formáját támogatják, nem tekinthetők az isteni ige „magvának” vagy „gyümölcsének”, hiszen olyan megtévesztést képviselnek, amely eleve kizárja követőik evangelizálását és örök üdvösségét, amint azt a Szentírás is tanítja: „Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik” (2Kor 4,4).

7. A valódi ökumenizmus arra törekszik, hogy a nemkatolikusok csatlakozzanak ahhoz az egységhez, amely a katolikus egyházban Krisztus imája folytán, melyet az Atya mindig meghallgat („hogy egy legyenek”, Jn 17,11), már most is elpusztíthatatlanul fennáll, és amelyet a katolikus egyház hitvallásban vall („hiszek az egy (…) Anyaszentegyházban”). Az ökumenizmusnak tehát nem lehet célja, hogy egy még nem létező egyházat hozzon létre.

8. A pokol létezik, és azok, akik bármely meg nem bánt halálos bűn miatt oda kerülnek, az isteni igazságosság örökké tartó büntetését szenvedik el (lásd Mt 25,46). Nemcsak a bukott angyalok, hanem az emberi lelkek kárhozata is örökké tart (lásd 2Tesz 1,9; 2Pt 3,7). Az örökre elkárhozott emberek nem semmisülnek meg, hiszen az Egyház tévedhetetlen tanítása szerint a lelkük halhatatlan (lásd az ötödik lateráni zsinat 8. ülése).

9. Isten kifejezetten csak azt a vallást akarja, amely a Jézus Krisztusban, Isten megtestesült Fiában, az emberiség egyetlen Üdvözítőjében való hitből született. Téves tehát az a nézet, hogy amint Isten kifejezetten akarja, hogy több – férfi és női – nem és több nemzet legyen, ugyanúgy akarja a vallások többféleségét is.

10. [Keresztény] vallásunk ténylegesen létrehozza az igazi, életteljes kapcsolatot Istennel, amire más vallások nem képesek, még akkor sem, ha – úgy mondhatni – karjukat az ég felé tárják (VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 53).

11. A szabad akarat ajándéka, amellyel a teremtő Isten ruházta fel az embert, csak azt a természetes jogot biztosítja az ember számára, hogy a jót és az igazat válassza. Egyetlen embernek sincs tehát természetes joga ahhoz, hogy a bűn erkölcsi veszedelmének, a bálványimádás, az istenkáromlás vagy a hamis vallás vallási tévedésének választásával megsértse Istent.

Isten törvénye

12. A megigazult embernek elegendő ereje van ahhoz, hogy Isten kegyelme segítségével teljesítse az isteni törvény objektív követelményeit, hiszen a megigazultak Isten valamennyi parancsát képesek megtenni. Isten kegyelme, mikor a bűnöst megigazulttá teszi, önnön természetéből kifolyólag az összes súlyos bűnből való megtérést is véghez viszi (lásd tridenti zsinat, 6. ülés, Határozat a megigazulásról, 11. fej., 13. fej.).

13. „A hívőknek ismerniük, tisztelniük és teljesíteniük kell azokat az erkölcsi parancsokat, melyeket az Egyház Istennek, az Úrnak és Teremtőnek nevében kijelent és tanít. …

Isten és a felebarát szeretete elválaszthatatlan a szövetség törvényeinek megtartásától, mely Jézus Krisztus vérében és a Szentlélek ajándékában új szövetséggé lett.” (II. János Pál Veritatis splendor kezdetű enciklikája, 76.) Ugyanezen enciklika tanítása szerint tévednek azok, akik „azt hiszik, hogy erkölcsileg jónak nyilváníthatnak olyan tudatosan és szabadon végrehajtott cselekedeteket, melyek szemben állnak az isteni és a természetes erkölcsi törvénnyel.” „Ezek az elméletek tehát nem hivatkozhatnak a katolikus erkölcsi hagyományra” (uo.).

14. Isten valamennyi parancsa egyszerre igazságos és irgalmas. Hibás tehát az a vélekedés, miszerint az ember képes úgy engedelmeskedni Isten tiltó rendelkezésének – például a házasságtörés hatodik parancsolatba foglalt tilalmának –, hogy az engedelmesség ugyanezen aktusával vétkezik Isten ellen, erkölcsileg árt önmagának, vagy vétkezik a másik ember ellen.

15. „A világon semmiféle körülmény, semmiféle cél, semmiféle törvény nem tehet megengedetté olyan cselekedetet, amely a lényegénél fogva tiltott, hiszen az ellenkezik Isten – minden ember szívébe írt, pusztán értelemmel is megismerhető és az Egyház által hirdetett – törvényével” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 62). Az isteni kinyilatkoztatásban és a természetes erkölcsi törvényben léteznek olyan erkölcsi alapelvek és erkölcsi igazságok, amelyek olyan tilalmakat foglalnak magukban, melyek bizonyos fajta cselekedeteket minden körülmények között tiltanak, mivel ezek a fajta cselekedetek tárgyuk okán mindig súlyosan törvénytelenek. Téves tehát az a vélekedés, miszerint a jó szándék vagy a jó következmény elegendő indok lehet az effajta cselekedetek végrehajtására (lásd tridenti zsinat, 6. ülés, de iustificatione, 15. fej.; II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 17; a Veritatis splendor kezdetű enciklika, 80).

16. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény tiltja, hogy a méhében gyermeket fogant nő megölje ezt a benne levő emberi életet, akár saját, akár mások keze által, közvetlenül vagy közvetetten (lásd II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 62).

17. „Erkölcsileg elfogadhatatlan” az az eljárás, melynek következtében a gyermek méhen kívül fogan meg, „mivel kiszakítja az utódnemzést a házastársi aktus teljes emberi összefüggésrendszeréből” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 14).

18. Egyetlen ember sincs erkölcsileg feljogosítva arra, hogy önmagát megölje vagy megölesse, akkor sem, ha ezzel a szenvedést szeretné elkerülni: „Az eutanázia Isten törvényének súlyos megsértése, hiszen nem más, mint egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya adja tovább, és a rendes és egyetemes Tanítóhivatal tanítja” (II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikája, 65).

19. Isten rendelkezése és a természetes erkölcsi törvény folytán a házasság egy férfi és egy nő felbonthatatlan szövetsége (lásd Ter 2,24; Mk 10,7-9; Ef 5,31-32). „A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ezekben teljesedik be” (a második vatikáni zsinat Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója, 48).

20. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény szerint senki sem élhet nemi erejével kényszerítés nélkül az érvényes házasságon kívül anélkül, hogy ezzel bűnt követne el. Azt állítani tehát, hogy a lelkiismeret helyesen és jogosan ítélhet úgy, hogy olykor erkölcsileg helyes, Isten által kért, sőt parancsolt lehet a nemi aktus, amely olyan személyek között valósul meg, akik polgári házasságot kötöttek egymással, de egyiküket vagy mindkettőjüket szentségi házasságuk máshoz köti, ellentmond a Szentírásnak és a szenthagyománynak (lásd 1Kor 7,11; II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 84).

21. A természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény egyaránt tilt „minden olyan cselekedetet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy ne foganhasson gyermek” (VI. Pál Humanae vitae kezdetű enciklikája, 14).

22. Az az ember – férj vagy feleség –, aki polgárilag elvált házastársától, akihez érvényes házasság köti, és a törvényes házastárs életében másvalakivel kötött polgári házasságot, és aki új partnerével házastársként él együtt, és az aktus természetének teljes tudatában és ezen aktusba mindenestül beleegyezve úgy dönt, hogy ebben az állapotban marad, a halálos bűn állapotában van, és így nem részesülhet a megszentelő kegyelemben, és nem növekedhet a szeretetben. Ezért ezek a keresztények nem részesülhetnek szentáldozásban, kivéve ha „testvérként” élnek együtt (lásd II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 84).

23. Két azonos nemű ember súlyosan vétkezik, ha egymásnak kívánnak nemi élvezetet szerezni (lásd Lev 18,22; Lev 20,13; Róm 1,24-28; 1Kor 6,9-10; 1Tim 1,10; Júd 7). „A homoszexuális aktus semmilyen körülmények között nem hagyható jóvá” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357). Ellentétes tehát a természetes erkölcsi törvénnyel és az isteni kinyilatkoztatással az a nézet, hogy amint a teremtő Isten némelyeknek olyan természetes hajlamot ad, hogy az ellenkező nem tagjai iránt érezzenek nemi vágyat, úgy másoknak olyan természetes hajlamot ad, hogy saját nemük tagjai iránt érezzenek nemi vágyat, és hogy Isten azt szeretné, ha bizonyos körülmények között utóbbi hajlamukat ki is élnék.

24. Sem emberi törvény, sem bármely emberi hatalom nem jogosíthat fel két azonos nemű embert arra, hogy házasságot kössön egymással, vagy hogy két ilyen személyt egymás házastársainak nyilvánítsanak, mivel az ellentmond mind a természetes erkölcsi törvénynek, mind az isteni törvénynek. „A Teremtő tervében a két nem egymást kiegészítő természete és termékenysége a házasság lényegéhez tartozik” (Hittani Kongregáció, Megfontolások a homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó tervekkel kapcsolatban, 2003. június 3., 3).

25. Azok a kapcsolatok, amelyeket házasságnak hívnak ugyan, de a házasság lényegének ellentmondanak, nem részesülhetnek az Egyház áldásában, mivel ellentétesek a természetes erkölcsi törvénnyel és az isteni törvénnyel.

26. Az állami hatalom nem nyilváníthatja két azonos nemű ember kapcsolatát törvényileg elismert élettársi kapcsolatnak, amely gyakorlatilag teljesen megfelel a házasságnak, még ha nem is nevezik annak, hiszen az ilyen kapcsolatok súlyos bűnre buzdítanák a bennük részt vevőket, és másokat is súlyosan megbotránkoztatnának (lásd Hittani Kongregáció, Megfontolások a homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó tervekkel kapcsolatban, 2003. június 3., 11.)

27. A férfi és a női nem, a férfi és a nő olyan biológiai valóság, amelyet Isten bölcs akarata hozott létre (lásd Ter 1,27; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 369). Lázadás tehát a természetes erkölcsi törvény és az isteni törvény ellen, és súlyos bűn, ha egy férfi önmaga csonkításával vagy pusztán a szándék kinyilvánításával nővé igyekszik válni, vagy ha egy nő hasonlóképpen férfivé igyekszik válni, vagy ha valaki azt állítja, hogy a polgári hatóságnak kötelessége és joga úgy tenni, mintha az efféle dolgok lehetségesek és elfogadhatók lennének (lásd A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2297).

28. A Szentírással, valamint a rendes és egyetemes tanítóhivatal állandó hagyományával összhangban az Egyház nem tévedett, mikor azt tanította, hogy az állami hatalom törvényesen élhet a halálbüntetés eszközével a gonosztevők esetében, amennyiben a társadalom fennmaradása, illetve igazságos rendje csak így biztosítható (lásd Ter 9,6; Jn 19,11; Róm 13,1-7; III. Ince, Professio fidei Waldensibus praescripta; a tridenti zsinat nyomán megjelent Római Katekizmus, III. old, 5, 4. sz.; XII. Piusz, Katolikus jogászok előtt tartott beszéd, 1954. december 5.).

29. Minden hatalom a földön és a mennyben Jézus Krisztusé, ezért a polgári társadalom és minden más emberi társaság Jézus Krisztus királyságának van alárendelve, így „a hiteles kultusz Isten felé az embernek egyénileg és társadalmilag egyaránt kötelessége” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2105; lásd XI. Piusz Quas primas kezdetű enciklikája, 18-19; 32).

A szentségek

30. A legszentebb szentségben, az Oltáriszentségben csodálatos változásra kerül sor, a kenyér egész lényege Krisztus testévé válik, a bor egész lényege pedig Krisztus vérévé. Olyan változás ez, melyet a katolikus egyház igen találó módon átlényegülésnek (transzszubsztanciációnak) nevez (lásd a negyedik lateráni zsinat, 1. fej.; tridenti zsinat, 13. ülés, 4. fej.). „Minden teológiai magyarázatnak, amely legalább valamelyest közelíteni kíván ehhez a misztériumhoz, és amely összhangban óhajt lenni a katolikus hittel, ragaszkodnia kell hozzá, hogy magában a valóságban, függetlenül attól, hogy mi mit gondolunk róla, a kenyér és a bor az átváltoztatás után megszűnik létezni, és immár nem más, mint a mi Urunk Jézus imádandó teste és vére, amely a kenyér és a bor szentségi színe alatt ettől kezdve valóban ott van előttünk.” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele, 25)

31. Azok a kifejezések, amelyekkel a tridenti zsinat megfogalmazta az Egyház hitét az Oltáriszentségben, minden kor és minden hely emberének megfelelnek, mivel „az Egyház örökké érvényes tanítása jelenik meg bennük” (II. János Pál Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikája, 15).

32. A szentmisében a pap igaz és helyes áldozatot mutat be a Szentháromságnak, és ez az áldozat engesztelő hatású mind a földön élő emberekre, mind a tisztítótűzben szenvedő lelkekre nézve. Téves tehát az a vélekedés, hogy a szentmise áldozata mindössze abban áll, hogy az emberek imádságuk és dicséretük lelki áldozatát mutatják be, és hogy a szentmise nem több, mint a lelki táplálékul önmagát a híveknek adó Krisztus (lásd tridenti zsinat, 22. ülés, 2. fej.).

33. „A szentmise, melyet a pap végez, aki az egyházi rend szentségében kapott hatalom erejében Krisztus, a fő személyében cselekszik, és amelyet Krisztus és az Ő misztikus testének tagjai nevében mutat be, a Kálvária áldozata, mely az oltárainkon szentségi formában jelenik meg. Hisszük, hogy amint a kenyér és a bor az utolsó vacsorán az Úr szavai által az Ő testévé és vérévé változott át, melyet a kereszten értünk ajánlott fel, úgy a pap által átváltoztatott kenyér és bor a dicsőséges mennyei trónján ülő Krisztus testévé és vérévé változik, és hisszük, hogy az Úr titokzatos jelenléte is tényleges, valóságos és lényegi jelenlét, noha érzékeink mit sem észlelnek belőle.” (VI. Pál Solemni hac liturgia (Isten népének hitvallása) kezdetű apostoli levele, 24)

34. „Mikor az átváltoztatás szavai elhangzanak, és Krisztus mint áldozat megjelenik az oltáron, a vér nélküli áldozat bemutatását a pap és csakis a pap végzi, aki Krisztust, nem pedig a híveket képviseli. (…) A hívek a pap kezével ajánlják fel az áldozatot annak folytán, hogy az oltárnál szolgálatot tevő pap, mikor a misztikus test valamennyi tagjának nevében felajánlja az áldozatot, Krisztust, a misztikus test fejét képviseli. Az a megállapítás azonban, hogy a pappal együtt maguk az emberek mutatják be az áldozatot, nem jelenti azt, hogy az Egyház olyan tagjai lennének, akik semmivel sem kisebbek a papnál, és hogy látható liturgikus szertartást végeznének, hiszen ilyet csak az a szolgálattevő végezhet, akit Isten erre a tisztségre rendelt, hanem azt, hogy az emberek szívbéli dicséretüket, könyörgésüket, engesztelésüket és hálaadásukat a pap, sőt magának a Főpapnak az imádságaival, illetve szándékával egyesítik, hogy az áldozat egyazon felajánlásában és a pap által végzett látható szertartás szerint őket is bemutassák az Atyaistennek.” (XII. Piusz Mediator Dei kezdetű enciklikája, 92).

35. A bűnbánat szentsége az egyetlen rendes eszköz, amellyel a keresztség után elkövetett súlyos bűnök bocsánatot nyerhetnek, az isteni törvény pedig úgy rendelkezik, hogy minden ilyen bűnt meg kell gyónni száma és fajtája szerint (lásd tridenti zsinat, 14. ülés, 7. kán.).

36. Az isteni törvény szerint a gyóntató semmilyen okból nem sértheti meg a gyónási titkot, és semmilyen egyházi hatóság nem mentheti fel ezen kötelezettsége alól, az állami hatalom pedig teljességgel illetéktelen, hogy erre kötelezze (lásd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv, 1388. kán, § 1; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1467).

37. Krisztus akaratából és az Egyház változhatatlan szenthagyománya szerint az Oltáriszentség nem szolgáltatható ki azoknak, akik köztudottan az objektíve súlyos bűn állapotában vannak, és nem részesíthetők szentségi feloldozásban azok, akik nem hajlandók elfogadni az isteni törvényt, akkor sem, ha elutasításuk csak egyetlen súlyos dologra vonatkozik (lásd tridenti zsinat, 14. ülés, 4. fej.; II. János Pál, Üzenet William W. Baum bíboros főpenitenciáriusnak, 1996. március 22.).

38. Az Egyház állandó hagyománya szerint nem szolgáltatható ki az Oltáriszentség azoknak, akik hivatalosan eretnek vagy szakadárnak minősülő keresztény közösséghez tartozónak vallják magukat, és ezzel tagadják a katolikus hit bármely igazságát (lásd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv, 915. kán.; 1364).

39. Az a törvény, amely arra kötelezi a papokat, hogy a cölibátusban teljes önmegtartóztatást gyakoroljanak, Jézus Krisztus példájára vezethető vissza, és az egyházatyák és a római pápák állandó tanúsága szerint az ősi és apostoli hagyomány része. Ezt a törvényt ez okból nem szabad hatályon kívül helyezni a római egyházban, és nem szabad a papi cölibátust fakultatívvá tenni sem helyi szinten, sem az egyetemes Egyházban. Az Egyház állandó tanúsága szerint a papi önmegtartóztatás törvénye „nem új szabály. A jelenleg érvényben levő szabályt kell megtartani, minthogy tudatlanságból, illetve nemtörődömségből egyesek megfeledkeztek róla. Ez a szabály mindazonáltal az apostolokig vezethető vissza, és maguk az Atyák honosították meg, amint azt a Szentírásban is olvassuk: »Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok« (2Tesz 2,15). Sokan vannak ugyanis, akik őseink törvényeit figyelmen kívül hagyva elbizakodottságukban szennyfoltot ejtettek az Egyház tisztaságán, és Isten ítéletét nem félve az emberek akaratát követték” (Siricius pápa Cum in unum kezdetű dekretáliája a 386-os esztendőből).

40. Isten akaratából és az Egyház isteni alkotmánya szerint csak megkeresztelt férfiak (viri) részesülhetnek az egyházi rend szentségében, akár püspökségről, akár papságról, akár diakonátusról legyen szó (lásd II. János Pál Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levele, 4). Téves továbbá az a vélekedés, hogy csak egyetemes zsinat dönthet erről a kérdésről, hiszen az egyetemes zsinat tanítói tekintélye semmivel sem haladja meg a római pápáét (lásd ötödik lateráni zsinat, 11. ülés; első vatikáni zsinat, 4. ülés, 3. fej., 8. p.)

2019. május 31.

Raymond Leo Burke bíboros, a Szuverén Máltai Lovagrend patrónusa
Janis Pujats bíboros, kiérdemesült rigai érsek
Tomash Peta, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye érseke
Jan Pawel Lenga, kiérdemesült karagandai érsek
Athanasius Schneider, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye segédpüspöke

Magyarázat „A mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedések helyreigazítása” című dokumentumhoz

Napjainkban az Egyház történelmének egyik legnagyobb lelki járványát tapasztalja meg. Csaknem általános zavarodottság és irányvesztés figyelhető meg a tanítás terén, ami súlyosan veszélyezteti sok lélek lelki egészségét és örök üdvösségét. Nem mehetünk el ugyanakkor a mellett az általános közöny mellett sem, amely az egyházi hierarchia különböző szintjein a tanítóhivatal gyakorlását jellemzi. Mindez nagyrészt annak köszönhető, hogy az apostolutódok elmulasztják megtenni kötelességüket – melyre a második vatikáni zsinat is figyelmeztet –, és nem „szállnak szembe éberen a nyájat fenyegető tévedésekkel” (Lumen gentium, 25).

Napjainkban a katolikus híveket szerte a világon kínzó lelki éhség gyötri, hogy újra erősítsék meg azokat az igazságokat, amelyeket korunk legveszélyesebb tévedései elhomályosítanak, aláásnak és tagadnak. A hívek, akik ettől a lelki éhségtől szenvednek, úgy érzik, magukra hagyták őket, és egyfajta egzisztenciális peremterületen találják magukat. Ez a helyzet sürgős és konkrét megoldás után kiált. A tévedések nyilvános helyreigazításával nem várhatunk tovább. Nagy Szent Gergely pápa örök érvényű szavai jutnak eszünkbe: „Nyelvünk ne legyen rest a buzdításra, és miután elfogadtuk a püspöki hivatalt, hallgatásunkban ne jövendő ítéletünket elővételezzük, mely majdan az igazságos Bíró színe előtt sújt minket. (…) A ránk bízott emberek hátat fordítanak Istennek, mi pedig hallgatunk. Bűnben élnek, mi pedig nem nyújtunk nekik segítő kezet, hogy jó útra térjenek.” (In Ev. hom. 17:3. 14).

Tudatában vagyunk annak, mily súlyos felelősség terhel minket, katolikus püspököket Szent Pál figyelmeztetése szerint, aki kijelenti, hogy Isten pásztorokat és tanítókat adott Egyházának, hogy „szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére. Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben” (Ef 4,12-16).

Mikor a mai Egyház életében megfigyelhető leggyakoribb tévedéseket helyreigazítjuk, a testvéri szeretet szellemében járunk el, és konkrét lelki segítséget kívánunk adni, hogy a püspökök, papok, plébániák, szerzetesi közösségek, a világi hívek egyesületei és a magánszemélyek rejtetten vagy nyilvánosan megvallhassák azokat az igazságokat, amelyeket korunkban leginkább tagadnak vagy eltorzítanak. Pál apostol alábbi buzdítása a mai püspökökhöz és világi hívőkhöz is szól: „Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hivatást, s erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást. Felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus Jézus nevében, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett, teljesítsd megbízatásodat bűntelenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1Tim 6,12-14).

Az isteni Bíró szemében és saját lelkiismerete előtt minden püspöknek, papnak és világi hívőnek erkölcsi kötelessége, hogy határozottan és félreérthetetlenül tanúságot tegyen azokról az igazságokról, amelyeket napjainkban elhomályosítanak, aláásnak és tagadnak. Ezen igazságok rejtett és nyilvános megvallása olyan mozgalmat indíthat el, ahol a világiak és a klérus egymással karöltve vallják meg és védelmezik az igazságot és adnak elégtételt a hit ellen széles körben elkövetett bűnökért, azért a bűnért, amelyet a katolikus hit rejtett vagy nyílt megtagadása jelent a klérus és a világi hívek nem elhanyagolható hányada részéről. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkezni, hogy az efféle mozgalmat nem az abban részt vevők száma szerint, hanem annak igazsága szerint kell megítélni, amint azt az ariánus válság általános tanításbeli zűrzavara közepette Nazianzi Szent Gergely is hangsúlyozza: „Istent nem érdeklik a számok” (Or. 42:7).

Mikor a papok és a hívek a változhatatlan katolikus hitről tesznek tanúságot, arról az igazságról sem feledkeznek meg, hogy „a hívők összessége nem tévedhet a hitben, és ezt a különleges tulajdonságukat az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítják ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« hit és erkölcs dolgában egyetemes egyetértésüket fejezik ki” (a második vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója, 12).

Azok a szentek és kiváló püspökök járjanak közben értünk és mutassanak utat tanításukkal, akik a maguk korában szintén a tanítás válságát tapasztalták meg. Szent Ágoston például a következő szavakkal fordult I. Szent Bonifác pápához: „Minthogy mindannyian, akik püspöki tisztet töltünk be, lelkipásztorként az igaz tanítás felett őrködünk (bár Ön kétségtelenül magasztosabb helyen), minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem azt, ami kevéske rám jut e feladatból, amint az Úr az Ön imái által az erőt is kegyeskedik megadni hozzá” (Contra ep. Pel. I, 2).

Mikor a pásztorok és a hívek közösen és félreérthetetlenül megvallják az igazságot, minden kétséget kizáróan magának a pápának is hatékony testvéri és gyermeki szolgálatot tesznek abban a rendkívüli helyzetben, amelyet a tanítás általános zavara és irányvesztése a mai Egyház életében jelent.

Az igazság eme nyilvános megvallását a keresztény szeretet szellemében tesszük, amely a pásztorok és a hívek – vagyis Krisztus teste, az Egyház valamennyi tagja – lelki egészsége iránti féltő törődésben nyilvánul meg, ugyanakkor arról sem feledkezünk meg, amire Szent Pál mutat rá a Korintusiaknak írt első levelében: „hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással. Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele. Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,25-27), valamint a Rómaiaknak írt levélben: „Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest. Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,4-11).

Azok a bíborosok és püspökök, akik az igazság fenti megvallását aláírják, Salus Populi Romani (lat. „a római nép megmentője”) segítségül hívásával az Istenanya Szeplőtelen Szívének ajánlják azt, tekintettel arra a rendkívüli lelki üzenetre, melyet ez a kép a római egyház számára hordoz. A Szeplőtelen Szűz és Isten anyja oltalma alatt az egész katolikus egyház „félelmet nem ismerve vívja meg a hit harcát, tartson ki szilárdan az apostolok tanításában, és a világ viszontagságai közepette bizton haladjon előre, míg el nem jut a mennyei városba” (a Boldogságos Szűz Mária, „a római nép megmentője” tiszteletére mondott mise prefációja).

2019. május 31.

Raymond Leo Burke bíboros, a Szuverén Máltai Lovagrend patrónusa
Janis Pujats bíboros, kiérdemesült rigai érsek
Tomash Peta, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye érseke
Jan Pawel Lenga, kiérdemesült karagandai érsek
Athanasius Schneider, a Szűz Máriáról nevezett astanai főegyházmegye segédpüspöke

A www.szukosveny.hu megbízásából fordította: Sallai Gábor

A Szűk Ösvény online hitvédő magazin fordíttatta le és tette közzé Raymond Burke bíboros, Athanasius Schneider püspök, és más püspökök 40 pontos deklarációjának teljes magyar nyelvű fordítását. A magazin szerkesztői  egyúttal csatlakoztak is a deklaráció támogatóihoz.
Forrás: http://www.szukosveny.hu/…/puspoki-helyreigazitas-a-tanita…/

* * *

Forrás: metropolita.hu